Az 1848/49-es Szabadságharc szekerészei
Az 1848/49-es honvédseregünk a korabeli európai hadseregek színvonalán álló, reguláris fegyveres erő volt.
A honvédség három fő fegyverneme a gyalogság, a lovasság és a tüzérség volt. A legfontosabb szerepet a gyalogság játszotta. Szervezetileg ez a fegyvernem zászlóaljakból, egy-egy zászlóalj 6 századból, s minden század négy szakaszból állt.
A hadiszállítások szervezésére 1848 őszén megszervezték a honvéd szekerészkart, ahol igénybe vették a császári-királyi hadseregben tapasztalatot szerzett, szállító szaktiszteket. Többnyire kiszolgált huszár altisztekből, lóhoz értő gazdálkodó egykori huszártisztekből alakult ki az új szekerészkari vezetés, amelyben mind a lovasságnál, mind pedig a gyalogságnál magasabb arányú volt a közrendűek aránya. Mint például osztrák születésű Ferdinand Bogner százados, az obsitos gyalogos altisztből a II. hadtest szekerészkarának élére kerülő Stern Samu százados vagy az ungvári csizmadia kiszolgált Nádor-huszár őrmester fia, Nagy János honvéd őrnagy, aki a komáromi hadsereg szekerészkari parancsnokaként érte meg a szabadságharc végét.
A honvédsereg súlyos szállítási, fuvarozási problémával nézett szembe: Magyarország útjai ebben az időben meglehetősen korszerűtlenek voltak.Különösen az Alföld volt hírhedt a hóolvadástól és a tavaszi esőzésektől sárba ragadt kocsik tömegeit rabul ejtő, a szilárd burkolatot hírből sem ismerő útjairól.
Épített kőutak alig fordultak elő. Gőzvasút ekkor még csak Pest-Vác és Pest-Szolnok között közlekedett. (Nagymértékben kihasználták hadianyag- és nyersanyagszállításra a vízi utakat is.) A szekerészkar legfontosabb feladata a szédületes gyorsasággal egymás után felállított tüzérütegek fogatolásának ellátása, az ágyúk és tarackok mozgatása volt, másra már alig maradt lehetőség. Leginkább még a lőszertartalék hadszíntéri mozgatását, illetve a csapatok málhájának, valamint a tábori sütödék anyagának szállítását volt képes ellátni. A hiányzó kapacitást ún. előfogatokkal pótolták. A lőszer, élelmiszerek és lótáp, továbbá a tiszti málha szállítására, a betegek és sebesültek felvételére minden századhoz egy, és minden zászlóaljhoz két elõfogatot szerveztek.
előfogat, forspont <ném. Vorspann>
„a jobbágyok egyik legsúlyosabb állami szolgáltatása, mely szerint a katonáknak, megyei tisztviselőknek, átutazóknak kötelesek voltak ingyen vagy meghatározott összegért fuvart kiállítani. Az előfogatolás a jobbágyokat gyakran a legnagyobb mezei munkák idején érte. Ilyenkor több napi távollét vagy vonójószágainak agyonfáradása, esetleg megsérülése, elpusztulása a hosszú úton nehezen pótolható veszteséget jelentett. Bizonyos falvak – amelyek postaút vagy hajóvontató folyók mentén feküdtek – rendes előfogat-szolgáltatással tartoztak, azaz megadott távolságig kötelesek voltak a postakocsi vontatására, vagy vontatni kellett a földesúr hajóit, ugyancsak meghatározott távolságig. Voltak esetek, amikor a falvak csak igaerővel (szekér nélkül) adtak előfogatot (ilyen volt a → hajóvontatás is). Az előfogatadás, amennyiben a katonák és felszereléseik szállítására vették igénybe, a katonatartás mellett a hadiadó másik, természetben lerótt része volt.”
Irod. Varga János: A parasztság állami kizsákmányolása a 18. század első felében (Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon 1711–1790
Az előfogatolás tökéletesen működött a sebesültszállításban is. A szabadságharc alatti társadalmi összefogás megrendítően szép példái a szénával bélelt sebesültszállító szekéroszlopok, amelyek óvatosan kerülgetve a kátyúkat, ha lassan is, de biztosan eljuttatják az ütközetek helyszínétől 10-20 kilométerre felállított szükségkórházakba a vérüket hullató hadfiakat. Ezt követően ugyanezzel a módszerrel szervezik meg a sebesültek továbbszállítását a sokszor kétnapi távolságra lévő állandó kórházba. S hogy ne kelljen az átszállással is terhelni a sebesült honvédet, sok esetben a parasztgazda vállalta a többnapi fuvart is, mert ő ezzel tud hozzájárulni a szabadságharc megvívásához.
Az előfogatolás igénybevételét kormányrendeletek szabályozták. A fuvarért minden esetben térítés járt. Aki erőszakkal vett igénybe fogatot, rögtönítélő bíróság elé állították. A városokban szállítási parancsnokságokat állítottak fel, amelyek a kormánybiztosok igénylésére rendelkezésre bocsátották a szükséges fogatokat. A kormánybiztosok gyakran vállalkozókkal kötöttek fuvarozási szerződést. A parancsnokok arra törekedtek, hogy minél kevesebb legyen a jármű egységüknél azok számának növelését csak indokolt esetben engedélyezték. Bem hadseregében például minden járműre a táborparancsnokság által kiállított engedélylapot kellett kifüggeszteni, amelynek hiányában a szekeret összetörették és elégették. Korlátozták a tiszti málha súlyát (kb. 20 kg), külön málhaszekeret csak ezredeseknek és tábornokoknak engedélyeztek (egy-egy szekér) Meghatározták, hogy minden századnál csak két markotányos nő lehetett, két lóval ellátott szekérrel.
A nagyobb egységek (hadosztály, hadtest) menete esetén a csapatok járműveit összevonták oly módon, hogy a zászlóaljak, ezredek kocsijai együtt maradjanak azért, hogy a menetoszlopból bármikor kihajthassanak, amikor egységük esetleg kiválik a menetből. A tüzérség járművei együtt meneteltek ütegükkel. A hadi utánpótlás általános menete úgy történt, hogy a hadsereg raktáraiból előreszállították a különféle hadszereket a hadtestek tábori raktáraiba, majd onnan a csapatok vételezték fel járműveikkel. Az élelem- és lótápszállítás nem okozott különösebb nehézséget, mert az ellátást intéző kormánybiztosok a hadtest és hadosztály működési területén, illetve a szomszédos vármegyék területéről legtöbbször biztosítani tudták a szükséges élelemcikkeket és takarmányt.
————————
A tüzérséget ütegekbe szervezték. A tüzérségi anyag, lõszer; kovácsfelszerelés, élelem és lótáp, valamint málha szállítására 16-18 járművet rendszeresítettek. A hadtestek tábori raktárainak anyagkészletét a hadtest szekerészet szállította, amely a szekerészkar parancsnokság alatt.
Hatalmas erőpróbát jelentett a szállítási szolgálat számára 1849 első napjaiban Pest kiürítése, ahonnan a hivatalokat és a hadikészleteket a Tiszántúlra kellett átköltöztetni. Igénybe vették ehhez a Pest-Szolnoki vasútvonalat, de ezen kívül szekerek százait kellett még mozgósítani. Szolnoktól Debrecenig és tovább Nagyváradig mintegy 4000 szekér és szán szállította az értékes hadiipari gépeket, kész és félkész termékeket és a sokféle nyersanyagot. A ruházati és felszerelési műhelyeket további 300 szekér szállította.
1849 januárjától kezdve tehát a Tiszántúlon települt anyagi alapból kellett az ellátást a harcoló csapatok után szállítani. Tavasszal Görgeinek a Tiszától Komáromig történő gyors előretörése következtében az utánszállítási vonal annyira meghosszabbodott, hogy az ellátó szolgálat alig-alig tudta követni. Április 9-én például megtörtént, hogy a hadtest tüzérsége mivel nem kapott utánpótlást, Dányból Karcagra, az ottani lőszerraktárba küldött szekereket éjjel-nappali menetben azzal a paranccsal, ha ott sem kapnak lőszert, akkor menjenek tovább Nagyváradra a lőszerraktárba.1849 május közepétől a Tiszántúlról Pestre való visszaköltözés, majd júliusban a Szegedre-Aradra való menekülés újabb nagy szállítási feladatokat követelt.
Érdekesség, hogy a honvédseregben nem voltak népszerűek a szállítási feladatok ellátására szervezett testület katonáit, miután soraikba „lógósokat” is beosztottak. Az történt ugyanis, hogy a katonáskodás terhétől mentesülni akaró, sorozás alá vont legények furfangos módon felső két metszőfoguk kihúzatásával (kiveretésével) gondolták magukat katonai szolgálatra alkalmatlanná tenni. A fogak hiánya miatt ugyanis nem tudták a papírhengerekbe csomagolt puskatöltés végét a szabályzatban leírt módon leharapni, hogy a benne lévő lőport az elöltöltős puska csövébe öntsék. Emiatt nem lehetett őket sem gyalogos, sem lovas katonának besorozni, hiszen mindkét fegyvernemnél alapvető feladat volt a lőfegyverek használata. Az 1810-es évektől elharapódzó foghíjas újoncok problémájára azonban a hadvezetés hamar megtalálta a megoldást, és besorozták őket a szekerészkarba.
1848 őszén, amikor a honvédsereg létszámának növelését a sorozás elrendelésével oldották meg. A szekerészkatonák száma (köztük a foghíjasoké) egyre gyarapodott. A kunszentmiklósi helyi hatóság az Országos Honvédelmi Bizottmányhoz eljuttatott levelében arról nyilatkozik, miszerint a község: „lelkes újonczainak a honvéd szekerezőkhöz való besoroztatása a jász és kun jeles népeinek gyalázatára válna”. Kossuth szükségesnek látta a hivatalos lapban közzétett cikkben kifejteni azt, hogy a szekerészek ugyanúgy a szabadság katonái, és a haza javáért küzdenek, mint a honvédzászlóaljak vagy a huszárezredek katonái. Ugyanakkor arról is intézkedett, a honvéd gyalogság atillájára és csákójára alapozódjon a honvéd szekerészek egyenruhája is. Ez már csak azért sem jelentett gondot, mert a már honvédseregbe tagolt egykori császári-királyi ún. furvézerek is kávébarna színű egyenruhát viseltek, bár az nem zsinóros atilla, hanem a németes frakk volt.
A magyar szekerésztisztek többsége a legnagyobb veszélyt is vállaló, hazaszeretető katona volt. Vincze Ferenc szekerész főhadnagy a galíciai Lembergből szökött haza, akárcsak a Lenkey-huszárok, hogy honvéd lehessen, s derekasan részt vállalt az erdélyi harcokból, majd a szekerészkiképzést irányította a szekerészkari tartaléknál.
A legnagyobb áldozatot hozó szabadságharcos vértanúink között is találunk szekerésztisztet. Murmann Sámuel ugyan eredetileg a 2. (Hannover) huszárezred főhadnagya volt, aki nemzetőr őrnagyként a délvidéki küzdelmekben vett részt. Lóismerete és szervezési tapasztalatai azonban 1849 februárjától az Arad, majd Temesvár ostrománál bevetett V. hadtest szekerészkari parancsnokává emelték. A temesvári csata után esett fogságba, és az ő sorsa mutatta igazán Haynau és a romlott Habsburgok kegyetlenségét.
A teljhatalommal felruházott táborszernagy minden honvédtisztet, aki korábban tisztként szolgált a császári-királyi hadseregben, halálra szánt. Így Murmann Sámuel őrnagyot még Temesváron rögtönítélő bíróság elé állíttatta, s a soproni szűcsmester 32 éves fia 1849. augusztus 25-én, még az aradi vértanúk perének befejezése, valamint az osztrák minisztertanács rendes hadbírósági eljárást előíró utasításának megérkezése előtt a szabadságharc mártír katonája lett. (Kedves Gyula, Hadtudományi Szemle, Levéltári Szemle nyomán)
Az alábbi idézet ugyan a Rákóczi-szabadságharc idejéből való, de képet kaphatunk belőle az 1848/49-es viszonyokra is:
„A derékhad (gróf Esterházy Antalnak, a frissen átállt császári ezredesnek, Rákóczi újdonsült generálisának huszár-előőrsét kísérte a bácskai hadjáraton, amelyik 1704. június 29-étől augusztus 13-áig tartott ), a gyalogsággal megrakott szekereken már július 7-én megjelent Bács omladékony falai alatt. Közeledtüket sűrű porfelhő jelezte, mint a sötét borulat a tavaszi vihart. Zömmel gyorsjáratú, könnyű vasalású kunsági szekereik voltak, hat-nyolcsukkosak. A rendkívül hosszú és mozgékony kocsisor naponta akár 75 kilométert is megtehetett. Néhány nagyobb útra alkalmatlan fakószekér is volt köztük, facsapokkal, fatengelyekkel, vasalatlan kerekekkel. Ezeket este locsolni kellett, hogy megdagadjanak. A szerszámaikkal együtt útra kelő bognároknak valójában ezekkel volt a legtöbb gondjuk. Népünk találóan mondja: fakószekér, kenderhám, mind a kettő rossz szerszám.” (Kalapis Zoltán: Az Alvidék évszázadai, A két kegyes királytól a nagyságos fejedelemig és a dicső kormányzóig. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2006).